Manapság a felgyorsult, modernizált, kicsit elgépiesedett világunkban az emberek félnek az érzelmeikről, a belsőbb gondolataikról beszélni! Engem is szokott olyan “vád” érni, még ha csak poén szinten is, hogy túlságosan érzelgős vagyok, és hogy talán ez nem férfias… Mondjuk amint látjátok, ezeket a véleményeket többnyire ignorálom, nem nagyon érdekel, hiszen az én imadzsemhez amúgy is hozzá tartozik, hogy olykor egy kicsit mélyebb témákat is feszegetek, hangosan elmélkedek bizonyos dolgokról.
Ha a vallás kerül szóba, akkor meg aztán pláne divat erről nem nyilatkozni, titkolódzni, akár tagadni, hiszen mindenki úgy gondolja, hogy a hite a saját dolga, az nem tartozik senki másra, ami igaz is, de sokszor a megbélyegzéstől való félelem az oka annak, hogy ezt a témát kerülik, nem szeretnek beszélni róla.
Pedig a vallásosnak lenni, nem feltétlenül azt jelenti, hogy bigott módon követjük valamilyen egyház tanait. Az egyházak amúgy is rászolgáltak már arra, hogy ne bízzunk bennük, hiszen a történelmünk során számtalanszor mutatkozott meg, hogy ezek az intézmények az emberek hitét kihasználva próbálnak tömegeket irányítani saját céljaik elérése érdekében. Nyilván nem minden egyház, és nem minden vallás ilyen, biztosan vannak kivételek, de a lényeg, hogy nem kell ahhoz egy intézmény, hogy higgyünk a bennünk és a környezetünkben lakozó jóban. Lássuk és érezzük azt a pozitív energiát, ami a legjobban a szeretetben, a tiszteletben és az önfeláldozásban mutatkozik meg. Arról az energiáról beszélek, ami arra késztet bennünket, hogy ételt adjunk az éhezőnek, hogy segítséget nyújtsunk az elesettnek, hogy példát mutassunk a fejlődőnek… Amikor lemondunk a saját kényelmünkről, hogy másoknak jobb legyen, amikor áldozatokat hozunk egy nemes ügy érdekében, amikor türelmet táplálunk egy konfliktus helyzetben, amikor hálát adunk azért, hogy egyáltalán létezünk, és még mindig itt lehetünk…
Ezt a dolgot, amiben hiszünk nevezhetjük Istennek, a bennünk lakó Jónak, Pozitív Energiának, Szeretetnek, a lényeg, hogy ha egy kicsit becsukjuk a szemünket, és elengedjük a hétköznapok történéseit, hagyjuk, hogy magával ragadjanak azok az alap kérdések, hogy Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mi célunk? Hová tartunk? Akkor újra és újra találkozni fogunk ezzel a megfoghatatlan valamivel. Aki jó ember akar lenni, annak hagynia kell, hogy a cselekedeteit ez a valami vezesse, és ha úgy könnyebb neki mindezt felfogni, hogy megszemélyesíti a dolgot, akkor tekintsen rá úgy. Egyáltalán nem baj az, ha kicsit úgy próbálunk meg élni, mintha figyelne minket valaki, valaki, aki hatalmasabb nálunk, aki jobb, mint mi, aki több mint amit el tudunk képzelni. És persze ilyenkor nem félelemből cselekednénk jól, meg élnénk példásan, hanem sokkal inkább szeretetből, hasonlóképp, mint amikor a gyermek igyekszik a szülője kedvébe járni, próbál úgy tanulni, úgy sportolni, hogy az büszke legyen rá. Ez a szemlélet belőlünk is segíthet kihozni a legjobbat, és arra sarkal majd, hogy elnyomjuk a rosszat, és teret adjunk a bennünk lakozó jónak. Ez is egyfajta vallás, ez az én vallásom!